Ábel visszhangja

A színháztudósok munkái alapján megállapítható, hogy a színház nem csupán egy élvezetadó platform lehet, hanem haszonnal is rendelkezhet. A színházat különböző színházteoritikusok különböző módon definiálták, ami arra enged következtetni, hogy mai szemmel vizsgálva a normatív színházfogalmak ideje lejárt. Specifikusabban vizsgálva, viszont könnyebben definiálható és bizonyítható, milyen életszegmensekben lehet pozitívan felhasználni a színházat. Első körben Tóth Viktória Lehetséges utak, Fiatalkorú fogvatartottak reintegrációs lehetőségei a színház nevelésen keresztül című szövege mentén vizsgálom meg a börtönszínházak adta személyiségfejlesztő lehetőségeket. Írásom második részében pedig Novák Géza Máté Színház mint társadalmi beavatkozás: szociális színház, avagy a Hajléktalan játszók színháza című írása alapján mutatom be a szociális színház ezen aspektusait, és az AHA társulat munkáját. 

Az alkalmazott, pedagógiai és szociális célú színház felfogások a XX. században kerültek terítékre, elsődlegesen Augusto Boal-féle Elnyomottak színházkoncepciójából kiindulva.  Cziboly Ádám Színház ez egyáltalán? című szövege szerint a színházi nevelés és a színházi pedagógia virágkorát éli jelenleg Magyarországon. Amellett, hogy egyre több itthoni színháznak van ilyen témájú programja, vagy, hogy Takács Gábor és más szakemberek szorgalmazzák a “konstruktív dráma” közoktatásba való beemelését, számos büntetés-végrehajtási intézményben jelenik meg a kezdeményezés. Az Olaszországból átvett, Makón megvalósított művészetterápia pedig a szenvedélybetegségben szenvedő emberek számára nyújt könnyítést a társadalomba való visszaintegrálódásban. 

“A börtön egy sajátos szemantikai tér, ahol egyszerre érvényesül a büntetés-végrehajtás elmélete és gyakorlata; a társadalomból való kiszakítás és elzárás által történő egységesítés, ami egy szigorúan szabályozott, folyamatos ellenőrzés és megfigyelés alá vont autokrata-bürokratikus struktúra. Továbbá egyszerre van jelen a bűnözői társadalom értékrendje és normája, és ezzel egy időben jelenik meg a börtön törekvése arra, hogy – pedagógiai mechanizmusok révén újra alkossa a fogvatartottak személyiségét.” (Tóth Viktória) Tóth Viktória tanulmányában felhívja a figyelmet a börtöntársadalom hierarchikus felépítésére, a bekerülő személyek alá vagy felé rendelik magukat a többieknek. Míg az intézmény bizonyos tekintetben uniformizál, ezzel párhuzamosan biztosítania szükséges a szellemi és lelki rehabilitációt is. 

A drámapedagógia programok ezáltal legfőképen a fogvatartottak reszocializációjára, illetve reintegrációjára koncentrálnak. Bónuszként a társulati munka elősegíti a rabok mozgásfejlesztését, illetve javítja a koncentrációs készségeket is. A performativitás koncentrált célzattal javíthatja a fogvatartott személyek önkontrollját és magaviseletét. Az esetenként nehezen kommunikáló fogvatartottak kénytelenek szót érteni csapattársaikkal. Azzal, hogy más-más szerepekbe élhetik bele magukat, konfliktus- és válsághelyzetek jönnek létre, melyeket kénytelenek párbeszéddel és érveléssel megoldani.

Véleményem szerint a börtönszínházi gyakorlatok céljai elsősorban, az önismeret és a bűnnel való szembenézés, a külvilággal való kapcsolat elősegítése. Tóth Viktória szövegében az Üres Tér Társulat Vojcek című előadásának próbafolyamatairól és a színpadon megszületett kegyetlenül éles játékáról, illetve a Molnár Henrik tragédiáját feldolgozó Süket halálról is ír: “A két előadás alapvetően a ‚börtön a színházban, színház a börtönben’ folyamat megértetésére vállalkozik. Így nincs annak jelentősége, hogy Vojcek egy irodalmi karakter, vagy Molnár Henrik egy nagyon is létező, halálraítélt bűnöző volt. Ugyanis a problémájuk, mind a karakterek, mind a játszók szempontjából univerzális. Azáltal, hogy mindkettőjüket elítéltek személyesítik meg, egy olyan kettős észlelés jön létre a színpadon, ahol a néző egyszerre látja a játszót, mint objektumot (Vojcek / Molnár Henrik) és mint szubjektumot (fogvatartott), ezáltal egy olyan életjáték tárul elé, ami egyszerre szól az esztétikai élményt okozó színházi előadásról, illetve rádöbbenti a nézőt arra, hogy az eddig fikciónak tűnő problémák a civil világnak is részét képezik.” A két előadástól függetlenül, a börtönszínházaknak nem kizárólagosan a gyilkosság vagy a halálraítéltség előtti szenvedésről kell szólni, lehet annak morális és etikai célzata is.

Üzenete nemcsak a fogvatartottak felé lehet, hanem a civil nézők számára is. A magyar közgondolkodás a fogvatartottakat az elméleti társadalmi hierarchiában legalulra sorolja, a kész előadásokat pedig egyáltalán nem tartja professzionálisnak. Sőt, sokan az ilyen típusú foglalkozásokat is feleslegesnek ítélik. Álláspontom szerint, ha ilyen kezdeményezésű előadásra ül be valaki, el kell tudnia határolódni a bűnt elkövető embertől (ez nyilván járhat nehézséggel, ha az előtte ugráló figura esetleg valakinek a halálát okozta a való életben), és a produktumra kell koncentrálnia.

 Bár még személy szerint nem vettem részt börtönszínházi előadáson, feltételezésem szerint sokkal feszültebb légkör és játékszituációk születhetnek meg egy-egy ilyen előadás közben. Fontosnak tartom azt is, ha a produktum elindított a nézőben egy folyamatot, ugyanúgy vastapssal értékelje azt, mint egy polgári színházban is tenné. Fontos a dicséret akkor is, ha bűnt követtek el a résztvevők, hiszen épp bűnhődnek érte, de attól még embernek érezhetik magukat. 

Az börtönszínházak az intézmény és a külső visszajelzések alapján sikeresnek mondhatóak, ám számos alkalmazott színház pont a bűnmegelőzés céljából született meg. Ilyen típusú például a fiatalok látókörét szélesítő prevenciós színház, illetve az inkább felnőttekhez szóló hajléktalan emberek számára létrejött kezdeményezések. Ezen érzékenyítő programok a börtönszínházhoz hasonlóan szintén kis szereposztású, alacsony technikai igényű, szinte bármilyen térben előadható produkciókat prezentálnak, leginkább szociális intézményekben.

Az AHA színpadot (a név A Hajléktalanok első három betűjének összevonásából eredeztethető) a 2000-es évek elején alapította meg Füsti-Molnár Sándor, művésznevén Fecske, melynek bázisául a Madridi úti hajléktalanszállót jelölték ki. Novák Géza Máté szerint kifejezetten olyan műveket állítanak színpadra, melyeknek történeteiben magukra ismernek a hajléktalan emberek, érintettek maguk a játszók is. A Magyar Vöröskereszt Budapest Fővárosi Szervezete támogatásában számos eredményt tudhatnak magukénak, ám elsődlegesen itt is a társadalomba történő reintegráció, a szabadidő hasznos eltöltése, és az új társas kapcsolatok kiépítése a cél. Ezek mellett a nézőktől kapott pozitív visszajelzések segíthetik a hajléktalan léttel járó kirekesztettségi határ átlépését. 

“A mi fizetségünk a taps. Nem vagyunk művészek, csak az alapoknál járunk. Volt olyan fellépés, hogy kaptunk ebédet is, de egyébként önzetlenül csináljuk, érvényesülünk végeredményben. A legjobb talán az, hogy bekerültem egy közösségbe, mert egyébként senkim sincsen.” A részlet egy magyar hírportálnak készült interjúban olvasható, Laci bácsi, aki a hajléktalan színpad technikai dolgaiért felel, két agyvérzést követően, nincstelenül is értelmet lelt életében a kezdeményezésnek köszönhetően. A társulat deviáns magatartása a friss nézőknek először idegen lehet, hiszen életvitelükkel feszítik a normának definiált életformákat, majd éppen ez a különbség, az intuitivitás segíthet nekik a színpadon, mely a nézőkben át- és együttérzést szülhet: “Túlélni ezt a helyzetet ép elmével rettentő nehéz. Például azt, hogy az egész életed egy szatyor. Feldolgozni azt, hogy minden formában egyedül vagy. Nincs bennük a számításnak az a hétköznapi formája, amivel egyébként nap mint nap találkozhatunk.” - nyilatkozta Fecske, a társulat vezetője.  

A társulat sikerei igen jelentősek, amellett, hogy a kezdeti nehéz toborzás után, népszerűségre tettek szert, olyan mérföldköveket tudhatnak maguk mögött, mint például XVI. Benedek pápa őszentsége nyilvános audiencián adott magyar nyelvű áldása 2006 decemberében , vagy az, hogy 2007-ben egy londoni professzionális hajléktalan színháznál tett látogatás során nemzetközi kapcsolatokat építettek ki angol, cseh, holland, német és szlovák hajléktalan színházakkal is. Ezt követően létrehoztak egy közös produkciót egy cseh hajléktalan színházzal, ahol Örkény István Tanuljunk idegen nyelveket című művét angol nyelven tálalták. 

A fellépések helyszíne változik, a társulat tagjai a magánéletük és a próbák mellett vállalják az utazást is, ám műsoraikkal leginkább szenvedélybetegek nappali ellátójában és bentlakásos intézményekben, például nevelőotthonokban és idősek otthonában, vagy éppen más hajléktalan szállókon lépnek fel. A börtönszínházhoz hasonlóan itt is fontos a nézők reflektálása a műsoradókra, hiszen a kezdeményezés sikere a szimbiózisban rejlik, a program egyszerre szolgálja az elesettek felemelését, hiszen azzal, hogy játszhatnak és előadnak, sikert kovácsolnak maguknak, emellett fontos a társadalom érzékenyítése, alapvetően a hajléktalan emberek lenézésén változtatni, és nem utolsó szempont a közönség szórakoztatása sem.

Novák Géza Máté írásában egy másik jelentős civil kezdeményezésről is ír, az Utcafront Tolerancia Színházról, ahol a maszk mögött együtt játszanak professzionális, hajléktalan és szociális munkás színészek. A programnak szintén célja az AHA-hoz hasonlóan, a hajléktalanokkal kapcsolatos negatív közhelyek és előítéletek feloldása, illetve az otthontalan emberek hangjának hallatása. A hajléktalanok legfontosabb kívánsága, amellett persze, hogy otthonuk legyen, az, hogy a társadalom többsége vegye őket emberszámba, beszélgessen velük, hallgassák meg a véleményüket. A fedélnélkülieknek a hajléktalan színházon kívül számos más fórum is biztosít mozgásteret, de a kommunikáció előrehaladását a külső társadalom nyitottabb hozzáállása eredményezhetné.

Tóth Viktória és Novák Géza Máté írásai egyaránt rávilágítanak arra, hogy a színház fogalma nem kizárólag a professzionális művész színházakban érhető tetten. Az alkalmazott, pedagógia és szociális színházak, ideértve ezúttal a drámát is, számos nehéz helyzetbe került, lelki, szellemi, esetenként testi sérültnek mutathat fényt az alagút végén. Az elnyomott, kisebbségi közösségek az alkotás és a tudástőke létrehozásával válthatják előnnyé hátrányos helyzetüket.